Saját gyermekem révén kerültem „véletlenül” kapcsolatba a tsmt-vel, aki 3 évesen még nem beszélt. Tőlem szokatlan módon nem tudományos alapon álltam hozzá a gyerekneveléshez, azaz nem olvastam róla könyveket, és nem bújtam a net-et, hogy a babának mit mikor kéne csinálnia, ha jól fejlődik.  Ezért a nagy „anya-gyerek szerelem” ködben sokáig nem is éreztem, hogy a különben roppant értelmes gyermekemmel valamit tenni kéne, hogy szóra bírjuk.  Jeleléssel, tekintetével, gesztikulációval kommunikált velünk.

Aztán mégis kezdtem szükségét érezni a segítségnek, és felvettem a kapcsolatot egy tsmt terapeutával.  Ő szerencsére még a találkozó előtt elküldött hallásvizsgálatra, ahol az is kiderült, hogy a gyerek egyik lába körülbelül egy cm-el rövidebb, mint a másik.  Így már egy Proetz kezelés (váladék leszívása, kiöblítése az orrüregből), és egy ugyancsak eredményes oszteopátiás kezelés (ahol gyermekemet úgy „megszerelték”, hogy a két láb hossza csodálatos módon ugyanolyan lett) után a tsmt terápia szinte azonnal beindította a beszédet.  Az addig pár szót tudó gyermek egy hét torna után elmondta az első mondókáját, két hét után végre váltott lábbal ment le a lépcsőn (egyensúlya már ennyire javult), 3 hét múlva újabb mondóka, és másfél hónap után eljutottunk oda, hogy azt kértem tőle, hogy most már maradjon kicsit csendben 🙂 .

A torna hatékonyságán felbuzdulva képződtem magam is terapeutává, és egy idő után én írtam gyermekem tornáit.  3 év alatt összesen "nettó" körülbelül másfél évet tornáztunk (kisebb-nagyobb kihagyásokkal).  Iskolakezdéskor mindenesetre megnyugtató érzés volt, hogy az "érlelésben"  megtettük a magunkét.  Az eredmények további megerősítést jelentenek:  gyermekem egy erős iskola erős osztályában (heti 5 idegen nyelv óra) kitűnő tanuló (most kezdte a 3. osztályt), sportol (heti két edzéssel), zeneiskolában szolfézst, ill. hangszeren tanul (a mozgás ritmusára mondott tsmt mondókák, énekelt dalok ennek a vonalnak sikerességét egyértelműen megalapozták), külön jár rajzórára (ő kérte, szerette volna), ill. szorobán órára (ügyes matematikában is).  A legjobban a szociális téren való hátrány miatt aggódtam - a késői beszédindulás miatt is nehezebben teremtett kapcsolatot társaival az óvodában.  De szerencsére beilleszkedett, talált barátokat, és ha nem is zökkenőmentesen, de befogadták a focicsapatba (eleinte csak labdaszedő volt).  Most a nyári szünet végén már nagyon várta, hogy találkozhasson osztálytársaival, a második legjobb helyre - az otthon után - az iskolát sorolta.  A szóbeli felzárkózásról még csak annyit, hogy mindjárt első osztályban önként jelentkezett a helyi magyar, ill. német szavalóversenyre - a gyerek, aki 3 évvel azelőtt csak pár szót mondott, és az óvodai évzárón elsírta magát, hogy nem akar "közszerepelni" (virágot átadni az egyik óvónéninek).

Köszönet és hála azoknak a szakembereknek, akiknek a fejlesztésben részük volt!  Tisztelet nekik, hogy ismerve saját határaikat, össze tudnak dolgozni a társterületek szakembereivel, illetve állandóan továbbképzik magukat, mert érzik, hogy egy dolgot tudni, tanulni kevés.  Minden mindennel összefügg, az ember egy összetett lény, „szerkezet”, ezért nem csak egyes részeit, de a részek közötti összefüggést, ill. az egészt is nézni kell (holisztikus látásmód).  A szakterületek kiegészítik egymást, összedolgozva sokkal hatékonyabb a segítség.